elég

Nem raktam ki. Befejeztem ezt a nyilvános lelki maszturbációt, mert semmi értelme.
Boldog Új Évet kívánok mindenkinek! Remélem jól telt a szilveszter, én imádtam!! :) Puszik, megyek Grecsót olvasni, zseni a fazon, ő az abszolút példaképem! Bááááj

Ejha!

Elolvastam a furmányosan love-nak elnevezett mappám tartalmát a gépen... és azt kell, hogy mondjam, mindig tokától bokáig szerelmesnek kéne lennem, mert a times new roman-nak igencsak jól áll ez az állapotom. December 25-én kiteszem, amit pontosan azon a napon egy évvel ezelőtt írtam, hátha meghal egyszer csak minden előjelzés nélkül a gépem... ezt pedig kivételesen nem küldtem el lúzer hősszerelmesként az őt megilletőnek. Bizony, ilyen is volt... sőt! Istenem de égő...

Buli az Ötkertben - rosszul csinálod

Azon morfondíroztam hazafelé az Alízból (utcanév, kretén, de itt dolgozom), hogy a tőlem teljesen idegen univerzumban, népdalokon érlelt hazafiakról, alias a munkatársimról írjak e, vagy a szokatlan, de hümmhümm-kellemes hétvégémről. Azért döntöttem végül az utóbbi mellett, mert a "táncház" címet viselő munkaanyag kicsit nagyobb lélegzetvételű bejegyzés lesz, és még amúgy is elég kusza minden, ülepednie kell.

So: hosszú-hosszú idő után ez volt az első olyan péntek este-szombat-vasárnap hétvégém, amikor két este is sikerült mértékkel odabaszarintani a lovaknak. Megmondom őszintén, jól esett. Péntek este jött az ötlet barátnőmtől, nézzünk le a belváros legnagyobb emberkelgyóját produkáló dobókockás külföldis elégpuccos szórakozóhelyére, az Ötkertbe. Mivel szombatra már le volt beszélve a nem kicsit más stílust képviselő Corvintető, nem akartam vad tudatmódosulással egybekötött orgiában végződő tivornyát csapni, gondoltam jó lesz az öreges dudorgás is, nem úgy van már, hogy én két este is..., meg hát minek. A práblem ott kezdődött, hogy végül nem öreges lett, hanem trottyos. Értelmiségi trottyos. Semmi tánc, vagy smúzolás fiatal külföldi fiúkkal, helyette beszélgettem egy nemrég exxé vált államtitkárral mindenféle generációváltásról és politikai merrehogyról. Tudok mulatni nem? Annyira belemelegedtem a vitába (főleg a rosé fröccsöktől) a vége felé, hogy az utolsó pillanatban lettem csak figyelmes az engem sasoló atomhelyes fiatalemberre... aki persze mire befejeztem a cirka százszorosan összetett mondatom, eltűnt a lüktető embertömegben. Pffff... mentem gyorsan... szóval nyomakodtam gyorsan körbe pár kört, de soha többé nem láttam viszont. Cserébe arrébb löktem pár "diszkréten" mögém settenkedő, ismerkedni vágyó idiótát. TIPIKUS!
Bánatomban némi szájhuzogatás után (a pár pohár borra) eltüntettem egy ingyen tequilát, rosszul lettem, és haza taxiztam.

A szombat hálistennek végtelen fejfájással indult, és estig nem sikerült a nyakamon ülő elefántot semerre se zavarni, de készülődés közben szerencsére megunt és leszállt rólam. A párét egy szóval tudnám jellemezni. Zseni. Jó volt a társaság, ráadásul sikerült mennyiségi almás Bacardit is bepuszilni. Íppeg a kellő bódulatban voltam, mire odaértünk a Blahára, gyorsan 90 fokba döntöttem hát magam és engedtem, had vigyen a wopwop. Néha elém ugrált egy csávó, megfogta a derekam, de szerencsére hamar feladta. Valószínűleg látta a fejemen, ez nem az a buli, ő meg nem az a srác, ahol esélye lenne a hobbiszexnek.

Összességében tehát: nem is vadultam, jól is éreztem magam. A fiúkát sajnálom egyedül, szívesen cicáztam volna vele. Miáú!

A blogom és én

Áll pár piszkozat itt. Fél bejegyzések, fájó szívvel eltelt napok lenyomatai, mikor végül kirakni mégsem volt elég erőm azt, ami én vagyok. Vagy egyszerűen nem tartottam elég jónak, ami "papírra" vetült. De most úgy gondolom muszáj lesz valahogy az irányított írás elmúlásával levezetni ilyen irányú feszültségeimet. Mert izgalmas korszakom élem. Olyan, mint végre kimenni a friss levegőre egy dohos szobában eltöltött 20 hónap után... Felszabadult vagyok, bár meglehetősen... nem tudom máshogy kifejezni... kúr agyilag, hogy érdeklődés hiányában elmaradt az elköszönés az előző munkahelyemről, de ez van. Eszembe jutnak? Igen. Gyakran. Főleg ugye egy valaki, de ha így, hát így. Tovább léptem, most már végre fizikailag is. Ha tudom, hogy ennyire szükségem van a változásra, már rég megtettem volna. Rég ott hagytam volna azt a vergődést, az egészségtelen munkának imitált vágyódást... De megtettem, büszke vagyok rá, és szeretem az új életem. Nem nézek vissza. Amit tanultam, azt viszont soha nem felejtem. Köszönöm nektek.

Ez a bejegyzés még májusban született. December van, most be is fejeztem. Nem kell kapkodni... ugye? :)

Felkértek, (nem volt más, aki elvállalta volna) hogy szombaton tartsak meg egy előadást a blogolásról szóló Táncsics Akadémiás napon. Nem is volt kérdés, hogy a mostanában méltatlanul hanyagolt Kicsikémre vetni fogok a felkészülés alatt egy pillantást.

Furcsa viszony fűz engem ehhez a számomra mára letűnőben lévő világhoz. Eleinte persze mint minden ember, én is azért kezdtem el blogot írni, mert ez az oldal arról szólhat, amit a legjobban szeretek. Saját magamról. Minden beképzeltség nélküli ténymegállapítás ez, írói vénám szárnypróbája, stílusom csiszolgatása láthatatlan közönség előtt. Vagy csordultig telt lelkem, fiatalabb énem lenyomata, ahol írás közben mindig elképzelem: olvassa az, akiről, vagy akinek szól. Ez természetesen korántsem biztos, mégis legalább így elmondhatom azt, amit élőben sosem tudnék. Elmondhatom: fontos voltál és mindig az leszel. És nem érdekel, hogy hazudtál e vagy sem, hogy komolyan gondoltál e bármit is abból, amit nekem mondtál vagy sem. Nem tudom, és nem is akarom magam becsapni. Megtanultalak nem szeretni... El kell mennem, ezt én is jól tudom. Csak még egy kicsit had csináljam, amit szeretek, ott, akikkel szeretek. Kérlek. Mégha ez azzal is jár, hogy álmomban néha azt hiszem, Hozzád tartozom.

Ez jó példa arra, hogy miért ír valaki blogot. Önző és hatásos módszer ez, hogy lenyugodjon az ember és kiírja magamból a kattogást. Akár pozitív, akár nem. Persze ez csak a kasztrendszer alja, nálam az abszolút öncélú semmiség. A stílusom nem megdöbbentően fantasztikus, és lassan a ronda szavak is kikoptak belőle. Baszki. Áhh, máris jobb kicsit. Viszont jól érzem magam tőle, kell, hozzám tartozik. Túlságosan depresszív, de csak ilyenkor érzem az késztetést, hogy klaviatúrát ragadjak. A boldog pillanatokat szóban élem meg az emberekkel, akik fontosak. Ez viszont nem szedhető élménydarabokra, egyben kell megemészteni. Egyedül.


De miről beszéljek az előadáson??

ui.: tudtam miről beszélni, ráadásul meglepően jól, aztán elmentem pénzt keresni, és helyreállt a kapcsolatom egy régi baráttal. És ami a legfontosabb: haladok azon az úton, hogy magammal is helyre jöjjön. Jó nekem.

Mint mindig

Az előző bejegyezésemben leírtak elmúlásához, a fájdalom, és a szomorúság megsemmisüléséhez pontosan eddig kellett várni. Már nem vérzik a szívem. De belehaltam. Legközelebb ezt már nem engedhetem meg magamnak... túlságosan fájna. Vigyáznom kell... sokkal jobban...

Hát így

Hogy miért is nem lehetek a közeledben? Mert minden pillanatban csak arra tudnék gondolni, nem voltam elég jó. Pedig tudom, hogy nincs így. Ha rádnézek mégis csak a saját kudarcom, megaláztatásom és a Te önzőséged látom... nagyon nem így szerettem volna befejezni. De akkor bántottál a legjobban, amikor a legkiszolgáltatotabb voltam. Kellett. Remélem ki tudlak majd írtani a szívemből.

"A világ leghétköznapibb dolgairól beszélnénk. Mosolyogva távoznál, és várnád, hogy pár nap múlva újra láss. Nem tudnál semmiről, és én megállapítanám, hogy minden rendben van. A lift ajtajában észrevennél egy buta könnycseppet a szememben, és azt mondanám, hogy csak ásítottam, mert unom a beszélgetést. (...) Aztán bejönnék a szobámba, és telesírnék egy zsebkendőt, és arra gondolnék, ami volt, és aminek lennie kellett volna és ami nem lehetett."

Hogy vagyok?

Tegnap a metrón ülve kavarogtak a fejemben a gondolatok. Ilyen mostanában nem szokott történni, általában egy adott problémánál leakadok. De tegnap úgy dolgozott az agyam, mintha muszáj lenne gyors választ adnom valaki kérdéseire: Vajon boldog vagyok? Vagy csak elégedett? Örülök egyáltalán néha dolgoknak, vagy félek, és szorongok a mindennapoktól?
A kérdéskört néhány szempontból már körbejártam, írtam róla, mégis ez volt az első alkalom, hogy igazán belegondoltam az életemre vetítve.
A lökést a múlt héten kaptam egy fiútól, aki egyik este megkérdezte tőlem, hogy vagyok. Zavarba jöttem. Nem azért, simán rávághattam volna, hogy kösz jól, de a csípőből induló választ, ha nehezen is, de végül fejmagasságban visszafogtam egy pillanatra. Álljunk meg egy kicsit. Egy randiszerűségen ritkán kérdezik meg ezt az embertől. A sablonbeszélgetések korában megmondom őszintén, váratlanul ért és egy kicsit fel is háborított a kérdés. Nem fogom beavatni ennyire bizalmas dolgokba itt az elején, mert ha őszintén akarnék válaszolni, hosszú lenne és bonyolult. Ráadásul én beszélnék órákig, és adott esetben azon kívül, hogy őrültnek gondolna, kiadnám magam. Az is eszembe jutott, hogy azt felelem, majd erre térjünk vissza később, de nem hagyott volna egyikünket se nyugodni a gondolat az este folyamán: miért nem tud erről beszélni?
Aztán kis idő elteltével feleltem, pironkodva, mosolyogva: jól. Viszont még mindig nem értettem miért kérdezi. Az ellenkezője látszik? Vagy tényleg érdekli, hogy vagyok? Aztán rájöttem. Összességében, egy nap minden viszontagságával együtt is a végén csak ez számít. Hogy vagyok? Minden álarc alatt, amit egy nap viselek, minden információ, élmény, amit begyűjtök csak körítés. De a nap végén erre az egy udvariasságból a kelleténél többször feltett kérdésre tudnom kell válaszolni. Más nem számít.
Ha jobban belegondolok tényleg jól vagyok. Tudok örülni az apró dolgoknak, pedig sok adat szerint a létminimum felett nem sokkal élek. Naés. Egyedül vagyok, társ nélkül, de erre is csak azt tudom mondani, naés. És ez nem a nemtörődömség. Ez az a pozitív hozzáállás, ami nélkül nem tudnék sokszor felkelni. Mert már tűnt úgy, hogy minden hiába, mostanában sajnos túl sokszor. De halványul. Az általam már egyszer-kétszer átélt boldogságtól persze fényévekre vagyok, de panaszra sincs okom. Amíg tudok úgy írni, hogy az érzelmeim vezetnek, amíg ezzel igenis meg tudok hatni más embereket (adott esetben megríkatni), és a munkámban is jól tudom hasznosítani, nem fogok elkeseredni. Igenis, köszönöm, jól vagyok, bár a boldgoság b-betűjének pocakját sem tudhatom magaménak. De lesz ez máshogy is.

Párnán díszek II.

Tudom, hogy ezt már írtam, de igazabb, mint bármikor. Szerelmetes vagyok, kicsit máshogy, kicsit mélyebben, fizikai kontakt nélkül, kicsit több odaadással és megértéssel mint eddig bármikor. Feladtam, eldobtam, visszajött. Hajszál híján tökéletes. És hogy hiányzik az a hajszál...