Tegnap a metrón ülve kavarogtak a fejemben a gondolatok. Ilyen mostanában nem szokott történni, általában egy adott problémánál leakadok. De tegnap úgy dolgozott az agyam, mintha muszáj lenne gyors választ adnom valaki kérdéseire: Vajon boldog vagyok? Vagy csak elégedett? Örülök egyáltalán néha dolgoknak, vagy félek, és szorongok a mindennapoktól?
A kérdéskört néhány szempontból már körbejártam, írtam róla, mégis ez volt az első alkalom, hogy igazán belegondoltam az életemre vetítve.
A lökést a múlt héten kaptam egy fiútól, aki egyik este megkérdezte tőlem, hogy vagyok. Zavarba jöttem. Nem azért, simán rávághattam volna, hogy kösz jól, de a csípőből induló választ, ha nehezen is, de végül fejmagasságban visszafogtam egy pillanatra. Álljunk meg egy kicsit. Egy randiszerűségen ritkán kérdezik meg ezt az embertől. A sablonbeszélgetések korában megmondom őszintén, váratlanul ért és egy kicsit fel is háborított a kérdés. Nem fogom beavatni ennyire bizalmas dolgokba itt az elején, mert ha őszintén akarnék válaszolni, hosszú lenne és bonyolult. Ráadásul én beszélnék órákig, és adott esetben azon kívül, hogy őrültnek gondolna, kiadnám magam. Az is eszembe jutott, hogy azt felelem, majd erre térjünk vissza később, de nem hagyott volna egyikünket se nyugodni a gondolat az este folyamán: miért nem tud erről beszélni?
Aztán kis idő elteltével feleltem, pironkodva, mosolyogva: jól. Viszont még mindig nem értettem miért kérdezi. Az ellenkezője látszik? Vagy tényleg érdekli, hogy vagyok? Aztán rájöttem. Összességében, egy nap minden viszontagságával együtt is a végén csak ez számít. Hogy vagyok? Minden álarc alatt, amit egy nap viselek, minden információ, élmény, amit begyűjtök csak körítés. De a nap végén erre az egy udvariasságból a kelleténél többször feltett kérdésre tudnom kell válaszolni. Más nem számít.
Ha jobban belegondolok tényleg jól vagyok. Tudok örülni az apró dolgoknak, pedig sok adat szerint a létminimum felett nem sokkal élek. Naés. Egyedül vagyok, társ nélkül, de erre is csak azt tudom mondani, naés. És ez nem a nemtörődömség. Ez az a pozitív hozzáállás, ami nélkül nem tudnék sokszor felkelni. Mert már tűnt úgy, hogy minden hiába, mostanában sajnos túl sokszor. De halványul. Az általam már egyszer-kétszer átélt boldogságtól persze fényévekre vagyok, de panaszra sincs okom. Amíg tudok úgy írni, hogy az érzelmeim vezetnek, amíg ezzel igenis meg tudok hatni más embereket (adott esetben megríkatni), és a munkámban is jól tudom hasznosítani, nem fogok elkeseredni. Igenis, köszönöm, jól vagyok, bár a boldgoság b-betűjének pocakját sem tudhatom magaménak. De lesz ez máshogy is.
1 megjegyzés:
Ma már nagy dolognak számít az, ha őszintén megkérdezik az embert, hogy hogy van. Ilyen dolgokra csak ritkán terjed ki a figyelem, az érdeklődés.
Ha őszinte és nem csak sablonos a hozzáállás, akkor az nagyon jól tud esni egy nőnek. Az viszont tényleg egy más kérdés, hogy mit gondolhat magában egy ilyen kérdés kapcsán.
Ez a pillanatnyi hangulatától is függhet, de attól is hogy mennyire képes őszinte lenni, mert valóban előfordulhat az, hogy problémákkal küszködik, de ezt nem meri kinyilvánítani, hanem inkább megtartja magának. Válaszolhat igennel és közben saját magát is becsapja, de lehet őszinte is, ami sokat számít.
Én azokat az embereket becsülöm, akik ugyan problémákkal küszködnek, de felemelt fejjel képesek élni. Aki lehet, hogy nem a legnagyobb boldogság közepette éli az életét, de hisz abban, hogy az élet sok lehetőséget tartogat számára, amivel élni akar és fog. Aki küzd a boldogságáért és mindent megpróbál megtenni a kitűzött célokért.
Megjegyzés küldése