A blogom és én

Áll pár piszkozat itt. Fél bejegyzések, fájó szívvel eltelt napok lenyomatai, mikor végül kirakni mégsem volt elég erőm azt, ami én vagyok. Vagy egyszerűen nem tartottam elég jónak, ami "papírra" vetült. De most úgy gondolom muszáj lesz valahogy az irányított írás elmúlásával levezetni ilyen irányú feszültségeimet. Mert izgalmas korszakom élem. Olyan, mint végre kimenni a friss levegőre egy dohos szobában eltöltött 20 hónap után... Felszabadult vagyok, bár meglehetősen... nem tudom máshogy kifejezni... kúr agyilag, hogy érdeklődés hiányában elmaradt az elköszönés az előző munkahelyemről, de ez van. Eszembe jutnak? Igen. Gyakran. Főleg ugye egy valaki, de ha így, hát így. Tovább léptem, most már végre fizikailag is. Ha tudom, hogy ennyire szükségem van a változásra, már rég megtettem volna. Rég ott hagytam volna azt a vergődést, az egészségtelen munkának imitált vágyódást... De megtettem, büszke vagyok rá, és szeretem az új életem. Nem nézek vissza. Amit tanultam, azt viszont soha nem felejtem. Köszönöm nektek.

Ez a bejegyzés még májusban született. December van, most be is fejeztem. Nem kell kapkodni... ugye? :)

Felkértek, (nem volt más, aki elvállalta volna) hogy szombaton tartsak meg egy előadást a blogolásról szóló Táncsics Akadémiás napon. Nem is volt kérdés, hogy a mostanában méltatlanul hanyagolt Kicsikémre vetni fogok a felkészülés alatt egy pillantást.

Furcsa viszony fűz engem ehhez a számomra mára letűnőben lévő világhoz. Eleinte persze mint minden ember, én is azért kezdtem el blogot írni, mert ez az oldal arról szólhat, amit a legjobban szeretek. Saját magamról. Minden beképzeltség nélküli ténymegállapítás ez, írói vénám szárnypróbája, stílusom csiszolgatása láthatatlan közönség előtt. Vagy csordultig telt lelkem, fiatalabb énem lenyomata, ahol írás közben mindig elképzelem: olvassa az, akiről, vagy akinek szól. Ez természetesen korántsem biztos, mégis legalább így elmondhatom azt, amit élőben sosem tudnék. Elmondhatom: fontos voltál és mindig az leszel. És nem érdekel, hogy hazudtál e vagy sem, hogy komolyan gondoltál e bármit is abból, amit nekem mondtál vagy sem. Nem tudom, és nem is akarom magam becsapni. Megtanultalak nem szeretni... El kell mennem, ezt én is jól tudom. Csak még egy kicsit had csináljam, amit szeretek, ott, akikkel szeretek. Kérlek. Mégha ez azzal is jár, hogy álmomban néha azt hiszem, Hozzád tartozom.

Ez jó példa arra, hogy miért ír valaki blogot. Önző és hatásos módszer ez, hogy lenyugodjon az ember és kiírja magamból a kattogást. Akár pozitív, akár nem. Persze ez csak a kasztrendszer alja, nálam az abszolút öncélú semmiség. A stílusom nem megdöbbentően fantasztikus, és lassan a ronda szavak is kikoptak belőle. Baszki. Áhh, máris jobb kicsit. Viszont jól érzem magam tőle, kell, hozzám tartozik. Túlságosan depresszív, de csak ilyenkor érzem az késztetést, hogy klaviatúrát ragadjak. A boldog pillanatokat szóban élem meg az emberekkel, akik fontosak. Ez viszont nem szedhető élménydarabokra, egyben kell megemészteni. Egyedül.


De miről beszéljek az előadáson??

ui.: tudtam miről beszélni, ráadásul meglepően jól, aztán elmentem pénzt keresni, és helyreállt a kapcsolatom egy régi baráttal. És ami a legfontosabb: haladok azon az úton, hogy magammal is helyre jöjjön. Jó nekem.