Vannak, akik nehezebben emésztik meg, hogy bántották, megalázták, vagy hátba támadták őket, és a bizalmuk az emberek iránt törékennyé válik. Vagy megszűnik egy időre. Volt egy korszaka az életemnek, ami végetnemérőnek tűnt. Csalódások, kudarcok sorozata, és én elmerültem az önsajnálatban. Ez sokkal kézenfekvőbbnek tűnt, mint tenni ellene valamit... vagy simán kitartani. Nem is tudtam volna, olyan hirtelen omlott össze minden. Lassan azt sem tudtam ki vagyok, kerültek az emberek, és legszívesebben meghaltam volna. De túl lettem rajta. Hogyan? Segítettek e vagy sem? Nem számít. Csupán az, hogy tanultam e belőle. Féltem, hogy nem... hogy bármikor bekövetkezhet ugyan az, ami akkor tönkretett.
Nem. Már tudom, hogy nem. Az elmúlt fél évben háromszor is talpra ugrottam kilátástalan helyzetekből, már tudom mit tegyek, kihez forduljak ha baj van. Csak azt az egyet nem értem, hogy Te miért tartasz még mindíg ugyan ott? Butaságodnak miért kell bűzös fröcsögéssel párosulnia? Mert szánalmas vagy... semmilyen életed mások utálatával töltöd, és én inkább vagyok ezen az oldalon, mintsem az álszentség és kétszínűség falai között... nem akarok többé időt pazarolni rád.