Évődés egy üveggömbben

Az, hogy valaki pusztán egy gyönyörű nőnek lássa, eddig elképzelhetetlen volt. Erre vágyott minden nap, mikor eltaszította magától egy férfi. És most tessék..váratlanul,de a legjobbkor. Felmerül azonban benne a kérdés, ő tényleg csupán egy szép arc, egy formás fenék? Nincs egyetlen olyan ember sem ezen a földön, aki Rá lenne kíváncsi? Csak rá... minden hátsó szándék, és érdek nélkül. Amint végig gondolja, már tudja is a választ. Nincs... egyenlőre nincs. Eddig azért nem volt, mert kívülről egy békának hatott, és most azért nincs mert úgy érzi belül, elkorcsosult. Elkeserítő, és nem tudja meddig bírja még ezt a rettenetesen felszínes világot.
Ekkor nevetés tör fel belőle... "Szánalmas vagyok! Idenézzen mindenki, itt van egy fiatal nő, akinek nem kéne, hogy bármi gondja legyen, hisz az élete sokak számára irigylésre méltó... és azon nyavajog, hogy tetszetős" Ha minden rendben a kis üveggömbjében, kell valami, ami felrázza a hópelyheket, hogy hullásukban gyönyörkedhessen... ez normális, hisz milyen unalmas a boldogság. Mitől boldog egyáltalán? Attól, hogy népszerű élete játszótéren? Vagy attól, hogy jól sikerültek a vizsgái? Vagy esetleg, mert talált viszonylag rövid időn belül egy-két embert, akiket a barátainak mondhat? IGEN ezek azok a tényezők, amitől többek között szeret nekiindulni minden nyirkos és szmogos napnak a fővárosban. Érezni a levegőben a lehetőséget, hogy talán ma lesz az a nap, amikor rájön, hogy mit is keres ezen a világon.
Mégis néha iszonyatos ürességet érez legbelül. A külső, amit egyre többen találnak vonzónak, csak elmélyíti szíve vágyakozását... hogy megnyíljon... hogy közel engedjen magához valakit. És amikor időről-időre megtalálja azt az egy férfit, kinek meglepő pimaszsága, vagy kéretlen bókjai táncolnak hangszerének átnedvesedett húrjain, váratlanul megpendül a tudat húrja. Nem tesz eleget, vagy nem elég kitartó. Vagy csak nem tudja kivárni a megfelelő pillanatot. Elromlik minden, és kétségbeesetten zuhan vissza a magabiztosság és a kérlelhetetlenség álarca mögé, ami távol tartja a csalódásoktól. Honnan tudhatná, hogy egyszer megszűnik a fájdalom, amit attól érez, hogy mindenkié, és senkié... hogy a szerelemből az energiától eltérően végtelenek a készletek? A szerelem a semmiből nő ki, és nem lehet kiirtani még a legsötétebb szívből sem. A legsötétebb szív a gyermeké... az ő gyermeteg szívéé...
Ez persze csupán egy 19 éves csitri jajveszékelése, unalmas pillanataiban eszeveszett próbálkozás, hogy rátaláljon arra az emberre, akiből majd kiolvashatja saját személyiségét. Mert kijárni a rögös utat, amin minden egyes pofáraesés egyben megvilágosodás is, túl sok lyukat ütne a lelkén. Könnyebb lenne, és visszatérő motívumként bele-bele ugrik az olyan kapcsolatokba, amik már az első találkozás idején halálraítéltek. "De hátha" mondogatja magának egyre... de hátha most más lesz... majd most... most...